50 éves a Ferrari Dino és az Aston Martin DBS
Jogosan merül fel a kérdés mindenkiben, hogy miért kapta főcímnek ez az autós cikk a ’70-es évek kult filmsorozatának a címét?
Könnyed és pörgős műfaja, valamint a két főszereplő csipkelődése és az angol humor egyből népszerűvé tették a 24 részes sorozatot. A részeket 1971-ben és 1972-ben forgatták. A sorozat főhősei Danny Wild (Tony Curtis – mh: Sztankay István) és Lord Brett Sinclar (Roger Moore – mh: Láng József). A két szereplő két ellentétes karakter. Danny aki amerikai szegény negyedben született és onnan küzdötte fel magát a milliomos státuszig, és Brett aki született angol Lord. A két hős a fent említett autókkal száguldozik a sorozatban.
ASTON MARTIN DBS (1967-1972)
Az Aston Martin DBS 1967-ben jelent meg és egészen 1972-ig gyártották. Ezalatt mindössze 800 darab készült belőle. Az addigi típusokhoz képest merőben szokatlan formájú, igazi négyüléses DBS modell William Towns tervei alapján készült. Eredetileg az olasz Carrozzeria Touring irodát bízták meg a DBS felépítményének megalkotásával, de a négyüléses rajzai csalódást keltettek, és végül William Towns terveit választották. V8-as motorjának teljesítményéből sokat elemésztett a kocsi meglehetősen nagy, 1706 kg-os tömege. Négyliteres, nyolchengeres motorja 282 LE-re (210 KW) volt képes.
Ferrari Dino (1969-1973) Nevét az 1957-ben elhunyt Alfredo Ferrari tiszteletére kapta.
Évekig tartó fejlesztőmunka után a nagyközönség először az 1965-ös párizsi szalonon láthatta a Dino 206 GT Specialt. Ez a jobbkormányos változat volt az első, a végleges külső kialakításáig néhányszor módosítottak kissé a formán. De ahogy az első Dino számos vonala, részlete is megegyezett a későbbi verziókéval, a műszaki tartalom ugyancsak visszaköszönt. A rendkívül alacsony kocsi nem tagadhatta rokonságát a Dino 206 SP jelzésű versenyautóval: onnan származott az alváz és a motor (igaz, abban hosszában építették be) – tulajdonképpen tehát a GT Special is alkalmas volt versenypályára.
A nemzetközi versenyszabályzat segített motor kiválasztásában: az 1967-es versenyévadra előírták, hogy csak olyan motort lehet használni a Formula-2-ben, amelyből legalább 500 darabot szériaautóba is beépítettek. Egy kis gyártó számára, amilyen a Ferrari is, ez teljesíthetetlen követelés, egy autóóriás számára, mint a FIAT, egyszerű feladat. Megállapodtak hát, hogy közösen terveznek egy nagyon sportos motort, amely mind a FIAT, mind a Ferrari számára alkalmas.
Eközben a Pininfarinánál a GT Special karosszériáján dolgoztak; a második Dino prototípust 1966 szeptemberében, Torinóban állították ki. A hivatalosan Dino Berlina GT-nek nevezett sportkocsi magasabb tetővel, állítható hátsórész-szel és első-hátsó lökhárítókkal mutatkozott be. Utóbbi megoldás egyben az eredeti, kettős fényszóró lecserélését is megkövetelte: azok a Specialnál még egészen elöl, egy, a karosszéria teljes szélességében végigfutó plexi mögött bújtak meg. A plexibura maradt, de a második prototípusnál a lámpatestek szokásos helyükre, a sárvédőkbe kerültek.
A most már balkormányos Berlinetta módosított formájú karosszériája alatt a FIAT és a Ferrari konstruktőreinek büszkesége, a szériaérett, új motor volt, akárcsak a szintén akkor debütáló FIAT Dino Spiderben. A Franco Rocchi tervezte V6-os, 65 fokos hengerszögű hajtómű négy felülfekvő bütyköstengelyével 180 lóerős teljesítményt adott le percenkénti 8000-es fordulaton. (A FIAT Dino vezetőinek meg kellett elégedniük 160 lóerővel – valahol mégiscsak érzékeltetni kellett a FIAT és a Ferrari közti különbséget…)
(A cikk adatai és egyes részei az origo.hu-ról illetve a vancello.blog.hu-ról származnak)