Változók
Olyan programozási eszközök, amelynek négy komponense van:
– Név: Egyedi azonosító, a program szövegében a változó mindig a nevével jelenik meg, ez hordozza a komponenseket.
– Attribútumok: A változó futás közbeni viselkedését, az általa felvehető értékeket határozzák meg. Az eljárás-orientált nyelvekben a legfontosabb attribútum a típus, nem típusos nyelvekben ilyen komponens nincs, de más attribútum lehetséges. Változóhoz attribútum rendelés deklaráció segítségével történhet.
– Cím: A tár azon területének a címe, ahol az adott változó értéke elhelyezkedik.
– Érték: Az adott tárrészen elhelyezkedő bitkombináció. A típus eldönti, hogy hány byte-on, milyen ábrázolási móddal van ábrázolva a változó, és meghatározza az értékhatárokat.
I/O műveletek
Az adat be- és kiviteli műveletek azok az utasítások, amik alapján a program helyzetfüggő információkat kaphat.
Az input-output az az eszközrendszer, amit a programban akkor használunk, ha a perifériákkal akarunk kommunikálni. Hardverfüggő, operációs rendszer-függő, a leginkompatibilisebb része a nyelveknek. A nyelvek egy részében nincs I/O utasítás (pl. Algol60, az implementációra bízza), más nyelvekben van. Az I/O alapja az állomány. A nyelvek gyakran kihagyják, a kommunikációt „a” perifériával képzelik el (implicit/standard állomány). Ezt az állományt a nyelv nem kezeli explicit módon, de a rendszer igen. Nem kell deklarálnom, megnyitnom, összerendelnem fizikai állománnyal, lezárnom. Ilyenkor a program a szabvány bemenetről (alaphelyzetben a billentyűzet) olvas és a szabvány rendszerkimeneti perifériára (alaphelyzetben a
monitor) ír. A kimenet és a bemenet átdefiniálható.
Utasítások
Az utasítások a program szövegének azon egységei, amelyeket a fordítóprogramnak elsősorban fel kell ismernie, mert a fordítóprogram ezekkel az utasításokkal dolgozik.
Deklarációs utasítások
A fordítóprogramnak szólnak, a működését befolyásolják, szolgáltatást kérnek, üzemmódot váltanak, információval látják el, amelyet a fordítóprogram felhasznál kód generálásánál. Nem áll mögöttük kód, a fordítóprogram nem fordítja le őket.
Végrehajtható utasítások
Kód áll mögöttük, a fordítóprogram lefordítja, és ezekből generálja a tárgyprogramot.
– értékadó utasítások: Szerepük, hogy egy változó értékkomponensét a program futásának bármely pillanatában be tudjuk állítani, változtatni.
– üres utasítások: A legtöbb magas szintű nyelvben van, néhány nyelvben elengedhetetlen, bizonyos szituációkban a nyelvek előírják. Külön gépi kódja van, jele vagy van (pl. 😉 vagy nincs. Hatására a program nem csinál semmit.
– elágaztató utasítások
– ciklusszervező utasítások
– ugró utasítások
– hívó utasítások
Ezek minden eljárás-orientált nyelvben megtalálhatóak. Az elágaztató, ciklusszervező, ugró és hívó utasításokat vezérlő utasításoknak hívjuk, a program vezérlési szerkezetének felírására szolgálnak.
– input-output utasítások: Az adatmozgatást vezérlik a perifériák és a tár között valamelyik irányban.
– egyéb utasítások: A nyelvek között a legnagyobb eltérés az egyéb utasításoknál van, pl. Pascal: csak egy van: WITH (a minősítést segíti (record)), PL/1: több egyéb utasítás van, mint más utasítás.
Kifejezések
A kifejezés a programnyelvek szintaktikai egysége, az eddigi fogalmak jelennek meg benne. Már ismert értékek alapján új értéket határozunk meg. Olyan objektum, amelynek két komponense van: érték és típus. Típussal csak a típusos nyelvekben rendelkezik. A kifejezések lehetnek matematikaiak vagy logikaiak. Formálisan operandusokból, operátorokból és kerek zárójelekből áll.
Operandusok: Az értéket képviselik, egy operandus önmagában is kifejezést alkot (a legegyszerűbb kifejezés). Operandus lehet: konstans, nevesített konstans, változó vagy függvényhívás.
Operátorok: Minden nyelv definiálja saját operátorait, néhol a programozó is definiálhat sajátot. Típusai:
Műveleti jelek: -, +, *, / stb.
Relációs operátorok: >,<,>=,<=,<>,=
Logikai operátorok: NOT, AND, OR, XOR stb.