konfucianizmus a kínai kultúra kiemelkedő szociál-etikai és vallásfilozófiai alkotása. Alapítója Kung(fu)-ce (i.e. 551-479), nyugaton elterjedt nevén Konfuciusz. A konfucianizmust a kínaiak zsu-csiaonak, a „tudósok tanának” nevezik. E tanok Dél-Koreában is elterjedtek, ahol zsu-kjonak hívják és mintegy öt millió híve van. Konfuciusz a Lu fejedelemséghez tartozó Cou-ban született (Santung tartomány). Apját fiatalon elveszítette és sokat nélkülözött. 19 évesen megházasodott, és hamarosan megszületett fia, Po-jü. Ezután a nemes Csi nemzetségnél szolgált mint a gabonaraktárak, közmezők és köznyájak felügyelője. 22 évesen tanítani kezdett. Tanítványainak írást, aritmetikát, retorikát, szertartásismeretet, később történelmet, irodalmat, politikát és etikát is tanított. Ezután zavaros politikai időszak következett, melynek eredményeként uralkodójával együtt menekülni kényszerült. Néhány év múlva visszatérve ismét tanítani kezdett, de tanításában nagyobb hangsúlyt kapott a társadalom újjászervezésének gondolata, amely a „li”-re, vagyis a helyes, etikus magatartása alapozott. Ezt szervezett oktatás keretében kívánta kiterjeszteni a társadalom minél szélesebb rétegeire. Ezt követően néhány évre államminiszter lett, de később lemondott hivataláról (más források szerint kegyvesztett lesz) és vándortanító lett. Számos könyvet tulajdonítanak neki, mint pl. A dalok könyvét és A változások könyvét. Tanítványai foglalták össze tanításait a Beszélgetések és mondások c. könyvben. A korai konfucianizmus kiemelkedő alakja Meng-ce (Menciusz) volt, aki egy derűlátó moralista ember volt. Szerinte az alapvetően jó emberi természetet csak tanítani kell, hogy termékennyé váljon. Menciusz lett végül a mester hivatalos utóda is, ő ölthette magára az örökösnek járó palástot. Később született kortársa Hszün-ce, aki viszont eléggé borúlátó volt, szerinte az ember alapvetően rossz, és csak művelődéssel és erkölcsi neveléssel válhat jóvá, ha egyáltalán jóvá válhat valaha. Az újkonfucianizmus legismertebb alakjai Csou-tun-ji (1017-73) és Csu Hszi (1130-1200) voltak. A harmadik korszak, a kései konfucianizmus kiemelkedő elméletalkotói Kang Ju-vei (1858-1927), aki vallásos szemlélettel, és Liang Csi-csao (1973-1929), aki köztársasági eszmével ötvözte a konfuciánus hagyományt.
KONFUCIANIZMUS
Konfuciusz programja egyszerű. Addig nem lehet rend a társadalomban, amíg az embert meg nem tanítjuk a helyes életvezetésre, az erényes életre. Konfuciusz három csoportba sorolja az embereket: 1. seng, a tökéletes bölcsek és mintaemberek, akik közé az ókinai uralkodókat is sorolja, 2. csün-ce, a nemesek és 3. a közönséges emberek. Tanítása szerint az embereknek legalább nemes jelleművé kell válniuk, azaz el kell érniük a „li”-t. A li öt legfontosabb eleme: 1. A zsen, vagy emberiesség, 2. a ji, vagy becsületesség, 3. a li, vagy illemtudás, 4. a csi, vagy tudás, ismeret és 5. a hszin, vagy őszinteség. Ez utóbbi szerinte az erkölcs alapja. Konfuciusz szerint a fenti 5 elvnek kell érvényesülnie az 5 fő emberi kapcsolatban, vagyis az uralkodó-államhivatalnok, apa és fia, az idősebb és fiatalabb testvér, a barát-barát és a férj és felség között. Ugyanakkor különös hangsúlyt kap a hsziao, a kegyelet is, amelynek meg kell határoznia az emberi és családi kapcsolatokat, s melynek a holtak iránti tiszteletet is magában kell foglalnia. Amikor a konfucianizmus állami doktrínává vált Kínában (kb. i.e. 178), minden nagyobb városban Kung-ce templomok épültek, ahol a hivatalnokoknak előírásszerű ceremóniák keretében kellett térdet hajtaniuk egy egyszerű tábla előtt, melyre Konfuciusz neve és rangja volt felróva. E helyeket nevezték ven-miaonak, vagyis „irodalmi templomoknak”, ahol az irodalmat értő előkelők, hivatalnokok a templomhoz, szertartásteremhez tartozó könyvtárban vitathatták meg koruk aktuális irodalmi és erkölcsi kérdéseit. Az eredeti konfuciánus ideológia legfontosabb és legmegbízhatóbb forrása az Analekták, más néven Lun-jü vagy Válogatott mondások. Ezek Konfuciusz párbeszédeinek kissé széteső gyűjteményei, amelyet tanítványai állítottak össze, röviddel tanítójuk halála után. Habár a konfuciánus kultuszt Kínában 1912-ben eltörölték, a tudós-gondolkodó-moralista tanítása a mai napig áthatja a „kommunista” kínai közgondolkodást és az emberek életszemléletét.
TAOIZMUS
A taoizmus alapítójának Lao-cét („öreg mester”) tekintik, aki feltehetőleg i.e. 604-517-ig élt. A kínaiak a taoizmust Tao-csiao („Tao tana”) elnevezéssel illetik. A Lao-ce élettörténetét elbeszélő legenda szerint anyja 81 évig viselte napsugártól fogant gyermekét, mielőtt a hónaljából megszülte egy szilvafala alatt. Később, amikor Lao-ce udvari levéltárosként élt Lojangban, a dél-kínai Csou birodalom fővárosában (518) találkozott kortársával Kung-fu-cével (Konfuciusz), amiről híres tanítványa Csuang-ce tesz említést. Mivel a korszak háborús konfliktusok időszaka, Lao-ce úgy dönt, lemond levéltárosi posztjáról és visszavonultan, magányos bölcselkedő életet fog élni. Egy bivaly hátán utazva elérte a Han-ku szorost, ahol a határőr (Ven-ce) arra kérte, hogy mielőtt elhagyja az embereket, a világ üdvére adja át neki tanításait. Ekkor, egyes források szerint átadta, mások szerint lediktálta a mintegy 5000 írásjelből álló tanítást , melyet ma Tao-te-king néven ismerünk. Ezután Lao-ce nyomtalanul eltűnt. A taoizmus ezt követő történetét két szakaszra szokták osztani. A régebbi tanítást Lie-ce (Licius) nevéhez kötik, aki kozmológiáját és etikáját példázatok segítségével fejti ki. Ehhez az irányzathoz tartozik Csuang-ce és Han-fej-ce is. Az utóbbi személy érdekessége, hogy közvetíteni próbált a taoizmus és a konfucianizmus között. Az újabb vagy későbbi irányzat képviselői között Huaj-nan-cét emelhetjük ki, akit a népi taoizmus megalapítójaként tisztelnek. Az i.sz. 34-től, Csang-tao-ling óta ismert a taoista „pápaság” intézménye, amely „tien-si” címen egészen napjainkig öröklődik a Csang dinasztiában.
A TAOIZMUS ALAPTANÍTÁSA
A taoizmus alaptanítása szerint a tao egy meghatározhatatlan abszolútum, egy abszolút, aktív őselv. Ez az őselv minden jelenség alapja. Benne van minden állandóság és egyben minden belőle keletkezik. A tao 10.000 lényt teremt, akiket erejével táplál, természetével alakít és tevékenységével tökéletesít. A tao nemcsak mindennek az ősoka, de az egység forrása is, amelyben végül a létező minden ellentmondása és különbsége feloldódik. Mivel a taoval való harmóniában a lét minden kérdése megoldást nyer, az emberi élet célja a taoval való egység kialakítása. Ahhoz, hogy ezt elérjük, szükséges a „te”, vagyis az erény. A taoizmus szerint erényes az, aki megvalósítja a vu-vei-t, vagyis a nem-cselekvés elvét, mivel a tao tevékenysége is a vu-vei, vagyis a „nem-beavatkozás” a dolgok folyásába. A taoizmus etikájában központi szerepet kap a szerénység, az önzetlenség, az alázat, a türelem és a békeszeretet. A Tao-te king híres passzusa, így szól: „Én a bölcs a jókkal jól bánok, s jól bánok a rosszakkal is; így szerzek jóságot. (XLIX)”. Az ún. népi taoizmus, a tao egyetemes elve mellett számos istenséget is ismer. Jü-huang, ill. Jü-huang-ti, a legfelsőbb égi Úr, az emberiség teremtője. Az ő földi helytartójának tekintik a mindenkori Csang dinasztia „taoista pápáját”. Műalkotások ismert ábrázolása a Nyolc Halhatatlan bölcs, akik feltehetőleg a Szung dinasztia (960-1279) idején éltek. A taoista gyakorlat nagy hangsúlyt fektet a meditációra, a megfelelő táplálkozásra és a harmonikus testmozgásra. A taoizmuson belül – valószínűleg buddhista hatásra – létezik a kolostori, monasztikus szerzetesség intézménye is, melyben 12 szigorú szabályt kell követnie a vu-vejt elérni kívánó növendéknek. A leghíresebb taoista kolostor a Peking mellett Pojün-kuan, a fehér lóról elnevezett kolostor és templom. A templomi szolgálatot végző fekete ruhájú és jellegzetes hajviseletű papok nevéhez, a szertartások végzése mellett számos irodalmi mű, művészeti irányzat és tudományos felfedezés fűződik.