Az iszlám jelentése: „Isten iránti odaadás; belenyugvás Isten akaratába”. A muszlim teológia nagy hangsúlyt fektet arra, hogy Mohamed nem új vallást alkotott, hanem egy tökéletes, végleges formát adott az Ádám kora óta létező „ősvallásnak”. Meggyőződésük szerint az iszlám az egyetlen „igaz hit”, s erre a hitre kell téríteni az egész világot. Az iszlám vallás alapítója, Mohamed, Mekkában született i.sz. 571-ben. Negyven éves korától kezdve egyre gyakrabban kereste a magányt, hogy Istenről, a világban tapasztalható igazságtalanságról, és az igazság lehetséges útjairól elmélkedjen. Eközben több látomása és jelenése volt. Egyik látomása során Gábriel angyal jelent meg számára, aki közölte vele, hogy Mohamed Isten küldötte, akinek hírül kell adnia Isten akaratát az emberek között. Mohamed ennek megfelelően elkezdte hirdetni Isten üzenetét, figyelmeztette Mekka lakóit, hogy közeleg az isteni ítélet napja, és az emberek csak úgy kerülhetik el a súlyos büntetéseket, ha megtérnek az egyetlen, mindenható, teremtő Istenhez, Allahhoz, és alávetik magukat az Ő akaratának. Eleinte csupán szűk családi és baráti körben talált követőkre, és mivel a Mekkaiak egy része ellene fordult, ezért a közösség követőivel együtt elhagyta Mekkát. Ez, a hidzsra dátuma lett az iszlám időszámítás kezdete (622. július 6.). Az új várost, Jatribot, a hívők a „Próféta városának”, Medinának nevezték el. Mohamed medinai tartózkodása alatt alakult ki végleges formájában az iszlám vallási rendszere, és innen indult el a vallás hódító útjára. Az elkövetkező években Mohamed mindent megtett annak érdekében, hogy az iszlám zászlaja alatt egyesítse az arab törzseket, majd 630-ban elfoglalta Mekkát, ahol ezúttal elfogadták tanításait. A várost megtisztította a bálványoktól, a Kába épületében őrzött régi fekete követ pedig az iszlám legfőbb ereklyéjévé tette, ugyanis Mohamed szerint ezt a szentélyt maga Ábrahám alapította. A Mohamednek adott isteni tanítások gyűjteménye, az iszlám szent könyve: a Korán. A muzulmán felfogás szerint a Korán zárja le Isten üzeneteinek sorát. Szövegét a Próféta halála után tanítványai jegyezték le, végleges megszerkesztése Oszmán kalifa (i.sz. 7. sz.) nevéhez fűződik. A Korán mellett rendkívül fontos szerepük van a hagyományoknak, amelyek elsősorban Mohamed életére, személyére és tanításaira vonatkoznak. Ezeket a hagyományokat nagy gyűjteményekben, az ún. hadíszokban rögzítették. A Próféta szokásai, a szunna, a Korán mellett az iszlám hit másik nagy forrása. Ezt azonban nem fogadja el mindegyik iszlám vallási irányzat. Az iszlám elutasít minden élő vagy túlvilági közvetítőt Isten és az emberiek között, így nincs szüksége egyházra és papságra sem. Az umma, az „igazhívők közössége” semmilyen szervezeti formával nem rendelkezik, alapvető törekvése Isten akaratának – a Korán útmutatásai alapján történő – konkrét, földi megvalósítása.
AZ ISZLÁM ALAPTANÍTÁSA
Az iszlám vallási tanításának központjában az egyistenhit és az utolsó ítéletben való hit áll. Allah örökkévaló, transzcendens, mindent tudó és mindenható szellemi lény. Ő teremtette meg a semmiből a világot, az angyalokat és az embereket. Az angyalok közül némelyek, Iblísz vezetésével fellázadtak Allah ellen, ezek a gonosz szellemek vagy dzsinnek. Míg a jó szellemek, az angyalok az emberiséget segítve Allah akaratát valósítják meg, addig a dzsinnek azon fáradoznak, hogy az embert bűnre csábítva félrevezessék és Isten ellen fordítsák. Az emberek a bűn miatt eltávolodtak Allahtól, ezért Ő prófétákat küldött hozzájuk, hogy figyelmeztesse őket a helyes útra. E próféták közül utolsóként jött el Mohamed, a „próféták pecsétje”. Az őt megelőző próféták közül kiemelkedik Ibráhim (Ábrahám), Iszmáíl (Ismáel), Muszá (Mózes) és Íszá (Jézus). A muzulmánok elismerik a Tóra és az Evangéliumok kinyilatkoztatott voltát, de Mohamed szerint ezeket a zsidók és a keresztények az idők során meghamisították, ezért küldte el számára Allah újra Dzsibríl (Gábriel) angyal által hamisítatlan tanítását. Allah az embertől abszolút engedelmességet kíván. Jóllehet az iszlám hit szerint minden embernek előre meg van határozva a sorsa (kiszmet), a halál után Allah mégis mérlegeli az emberek cselekedeteit, majd a világ végén, a halottak feltámadásakor nagy végítéletet tart. Ekkor dől el az emberek örök sorsa: vagy a paradicsomba, vagy pedig a gyehennába jutnak. A hívő muzulmánok a mennyországba kerülnek, ahol végtelen boldogság vár rájuk. A gonoszok és a hitetlenek pedig a pokolba jutnak, ahol borzalmas szenvedés lesz osztályrészük. Az iszlám öt fő kötelezettséget ír elő a hívő számára, amelyet az „iszlám öt tartóoszlopának”, vagy „pillérének” is neveznek. Ezek képezik Mohamed tanításának lényegét. 1. Hitvallás. A muzulmán hívőnek naponta el kell mondania az iszlám szent könyvéből, a Koránból származó idézetet: „Nincs más Isten Allahon kívül, és Mohamed az Ő prófétája”. A hitvallás szavai világszerte Allah szolgálatára szólítják fel a muzulmánokat, mintegy rámutatva imáik és elmélkedéseik legmélyebb lényegére. 2. Imádság. Naponta ötször Mekka felé fordulva, előírt testhelyzetben kell imádkozni, pénteken délben pedig közösen, az imám (előimádkozó) vezetésével. Az imádság meghatározott formulákból, a Koránból származó idézetekből áll, melyet minden esetben rituális mosakodás előz meg. 3. Böjtölés. A harmadik fő kötelesség a böjt, amelyet ramadán hónapban (a muszlim holdév 9. hónapjában) minden nap napfelkeltétől napnyugtáig kell megtartani. A hívőnek ezen időben tartózkodnia kell az ételtől, italtól, a nemi élettől és a dohányzástól, minden élvezeti cikktől. E hónap azért számít szentnek, mert a muzulmánok szerint ekkor érkezett az égből a Korán. 4. Alamizsna. Ez szolidaritási adót jelent, amelyet vallási-jótékonysági célra szednek be. Célja, hogy a gazdag hívő mentesüljön a vagyon káros hatásától, és segítse a rászorultakat. Az ember anyagi javai ugyanis (minden mással együtt) egyedül Allahot illetik meg. 5. Zarándoklat. Minden muszlim hívőnek életében – ha módja van rá – legalább egyszer el kell zarándokolnia Mekkába. Mindezekhez a törvényekhez szorosan kapcsolódik a dzsihád (törekvés), melyet gyakran az iszlám hit hatodik pilléreként tartanak számon. Ez háborús időkben a hitetlenek ellen folytatott „szent háborút”, békeidőben pedig a hívő saját maga feletti, Allah törvényeinek betartására irányuló szellemi törekvést jelent.
SIITA
A síita irányzatot az utolsó általánosan elismert kalifa, Ali hívei hozták létre, akik Mohamed vér szerinti utódainak akarták biztosítani az iszlám világ feletti hatalmat. Azt állították, hogy Ali utódai különleges természetfeletti adottságokat örököltek Mohamedtől, és hogy maga Mohamed is saját utódaira óhajtotta bízni a hívek vezetését, de ezt az utasítását a trónbitorló Omajjád kalifák meghamisították. A síiták ma a muszlimok több mint 10%-át teszik ki. A síiták vallási vezetőiket nem kalifáknak, hanem imámoknak nevezik. Szerintük az első imám maga Ali volt, aki Mohamed unokaöccse és veje lévén, rendelkezett a prófétai család természetfölötti képességeivel. Ezek a képességek még inkább kifejezésre jutottak Ali utódainál, akik egyben – Mohamed lánya, Fatima gyermekeiként – a Próféta egyenes vonalú leszármazottai. Az imámok feladata az volt, hogy folytassák Mohamed művét a világban, ezért a síiták a Korán magyarázása tekintetében tévedhetetleneknek tartották őket. A síizmusban a közösségi döntésekkel szemben sokkal inkább a csalhatatlan imám szava döntött. A hagyománygyűjteményeknek (hadiszok) csupán egy részét fogadják el a síiták, és kiegészítik néhány Alira vonatkoztatott hagyománnyal. Mivel a történelem során a síiták gyakran ellenzékbe, illegalitásba szorultak, ezért megengedhetőnek tartják, hogy szükség esetén eltitkolják síita mivoltukat. A síizmus a vallás és politika szerves egységét vallja, az iszlám totalitásának elve alapján. A síita közösségben az uralkodás a maga intézményes mechanizmusával együtt integrálódik a vallásba. A síiták a szunniták által legszentebbnek tartott Mekka, Medina és Jeruzsálem mellett szent helyként tisztelik Kerbelát, ahol Ali fia, Husszajn elesett, és Nedzsef városát, ahol Ali sírja található. A mekkai zarándoklat mellett ez a két iraki város is célja a síita zarándokutaknak. Az iszlám síita irányzatánál nagy szerepet játszik a várakozás egy eljövendő világmegváltó messiásra, aki teljesítve Allah akaratát, megvalósítja Isten uralmát a Földön. A síiták döntő része az imamitákhoz, más néven a „tizenkettesekhez” tartozik, akik szerint Alit még tizenegy imám követte. A tizenkettedik imám, Muhammad Abul-Kászim ifjú korában, 878-ban eltűnt, és még ma is él ismeretlenül, hogy az „idők végén” mint mahdí (messiás, világmegváltó) jelenjen meg, aki minden igazságtalanságnak véget vet, s megalapítja az isteni igazság országát. Az eltűnt imám távolléte idején a közösséget a rendkívüli képességű hittudósok legkiválóbbjai hivatottak vezetni. Általuk az ún. „rejtőzködő imám” továbbra is működik a világban. Az imámita „tizenkettes szekta” tanítása 1572 óta Perzsia államvallása lett. A síiták másik nagy ága az iszmáíliták, más néven „hetesek” a hetedik és utolsó imámként Iszmáílt tisztelik, aki 762-ben halt meg. Tanításuk szerint Iszmáíl volt az, aki korai halála után „elrejtőzött”, hogy a világ végén mahdíként, vagyis megváltóként megjelenjen. A létezés fő célja az iszmáíliták szerint a legfőbb tudás elérése és a várt mahdí meghaladja majd Mohamed művét is. Ez a tétel éles ellentétben áll az iszlám más irányzataival, amelyekben a mahdí legfeljebb csupán visszaállítja azt, amit Mohamed létrehozott. Külön tiszteletben részesítik Allah hét prófétáját is (Ádám, Noé, Ábrahám, Mózes, Jézus, Mohamed, Iszmáíl), akikben különleges módon van jelen az Isten lelke. A láthatatlan imámot – visszatéréséig – szent képviselőik helyettesítik. Az iszmáílita szekta, később maga is számos irányzatra bomlott.
SZUFIZMUS
Az Istennel való közeli kapcsolatba kerülés, a vele való bensőséges egyesülésre érzett vágy keltette életre az iszlám szúfi rendjeit, mely a meditatív elmélyedés és az extázis segítségével kívánja áthidalni a világ fölé emelkedett mennyei Úr és az emberi lélek közötti távolságot. A szúfizmus, keresztény, újplatonikus és indiai eszméket is beépített saját misztikus rendszerébe. Az iszlám aszkézis önsanyargatással és a világi javakról való lemondással, lelkigyakorlatokkal és révüléses állapot segítségével kívánja elérni az Istennel való egyesülést. A mozgalom résztvevőit szúfiknak (gyapjúba öltözöttek), derviseknek (koldusok) vagy fakíroknak (szegények) nevezik. A szunniták kezdettől fogva gonosz eretnekségnek tekintették és ellenezték az iszlám szellemétől idegen, rajongó megmozdulásokat. A szúfizmus egyik legjelentősebb képviselője, az Istennel való misztikus egyesülést hirdető Halládzs (X. sz.) életével fizetett meggyőződéséért. Ez a szellemi irányzat azonban minden üldöztetés ellenére mind a mai napig szerfelett életerősnek és befolyásosnak bizonyult. A szúfizmus főbb áramlatai a későbbiek során, főként al-Ghazáli reformjai után beépültek az ortodox iszlámba, és máig fennmaradtak. A szúfi- vagy dervisrendek a XII. századtól kezdtek megszerveződni. A rendek élére a rendkívüli lelki adottságú vezetők kerültek. A tagság teljes jogú rendtagokból és laikus testvérekből tevődött össze. A rendek az egész iszlám világban gyorsan elterjedtek. Vallási gyakorlataik igen sokfélék. Általában csendes meditációt, testgyakorlatokat, imák mondását, olykor vad kiáltozásokat, táncokat, stb. foglalnak magukban. A legismertebb dervisrendek közé tartozik az 1166-ban Bagdadban alapított kádriták rendje. Ezek egyik csoportja a rifáiták, amelyek tagjait „üvöltő derviseknek” hívják. A sádiziliták rendje a XII. században alakult, és csak elmélyüléssel és imádkozással foglalkozik. Sajátosak a mevlevi-dervisek („táncoló dervisek”). Ennek a XIII. században alapított rendnek a tagjai döntő hangsúlyt helyeznek a zenére és a táncra, amelyek segítségével eksztatikus állapotot igyekeznek kiváltani. A bektási dervisekre egyrészt jellemző az a síita titkos tan, mellyel Allahot, Mohamedet, és Alit egyfajta szentháromsággá fűzik egybe, másrészt pedig az iszlám kultikus kötelességeinek lebecsülése. Szokásaikban (pl. bűnvallomás) keresztény hagyományok érezhetők. Az észak-afrikai szenúszik rendje – amelyet 1837-ben Mohamed al-Szenúszi alapított – a „megtisztított” Koránhoz való visszatérést és szigorú puritanizmust hirdet.
SZUNNITA
A szunnita irányzat képviseli az ortodox iszlámot. A világ muszlimjainak mintegy 90 százalékát foglalja magába. Létrejötte arra vezethető vissza, hogy Mohamed halála után az első három kalifát a közösség a konszenzus (idzsmá) alapján választotta, tekintet nélkül a Prófétától való származásra. Amikor Ali kalifát, Mohamed unokaöccsét 661-ben meggyilkolták, majd az Omajjád Muávíja szerezte meg magának a hatalmat, a szunna követőinek, a legtöbb muzulmánnak – ellentétben a síitákkal -, nem volt kifogása az Omajjád kalifa ellen. Ezt az álláspontot a hagyomány, a szunna támasztja alá, ezért ennek az irányzatnak a követői a szunniták. Szerintük a kaflifának kiváló emberi tulajdonságokkal kell rendelkeznie, de nem lehet egyenrangú Mohameddel, aki a Koránban a teljes és végleges isteni kinyilatkoztatást hagyta híveire. A kalifának ily módon nem fontos a Próféta vér szerinti utódai közül származnia. Feladata a politikai hatalom és az iszlám hagyományok összhangjának megvalósítása, és nem a hittételek értelmezése vagy módosítása. A szunnita kalifátus elsősorban politikai természetű, világi jellegű volt. A szunnita ortodox iszlámon belül, annak tanításait bírálva, több radikális csoport, irányzat is keletkezett. Ezek többsége az idők folyamán, elveszítve korábbi radikalizmusát, maga is ortodoxszá vált. Ezek egyike a mutazila szekta a VIII. században keletkezett. Az iraki Baszrában tevékenykedő csoport az iszlám eleve elrendelés ellen lépett fel. Az értelem fontosságát, az emberi akarat szabadságát hangsúlyozta. Tevékenységükben nagy szerep jutott a filozófiának, véleményük szerint Allah szellemi absztrakció, a Korán pedig az időben keletkezett, és nem öröktől fogva létező kinyilatkoztatás. A X. századtól az irányzat hanyatlásnak indult. Teológiai rendszerükben a fatalizmus és a szabad akarat közötti „középút” kiépítésére törekedtek. A vahhábiták reformmozgalmát a XVIII. században Muhammed ibn Abd al-Vahháb hívta életre az Arab-félszigeten. Az ortodox iszlám hanbalita jogi irányzatából nőtt ki. Szélsőséges, merev ortodoxiát képviselve az „eredeti iszlám” visszaállítására törekedett. Célja a régmúlt, a Mohamed korabeli viszonyok restaurálása volt. Az új vívmányokat elvetendőknek tartotta, tilos volt a szórakozás, a hívők számára szigorú aszkézist írt elő. A vahhábiták tiltakoztak az Allah egységét veszélyeztető szentek tisztelete, a sírok és ereklyék kultusza ellen, és elvetették az idzsmát. A szent háború jelszavával a vahhábiták rendkívül gyorsan nagy területet hódítottak meg. Abd el-Aziz ibn Szaúd a XX. század elején létrehozta Szaúd-Arábiát, a vahhábita államot. A vahhábizmus – jelentős módosulásokkal – Indiára is átterjedt. Az alapeszmékhez képest lényegesen mérsékeltebbé vált. Az új vívmányokból csak azokat utasítja el, amelyek kifejezetten ellentétesek az iszlám szellemével. Az Ibn Szaúd király által támogatott mozgalom lelkes követőkre talált Szaúd-Arábián kívül más Iszlám államokban is.