A „sinto” szó a japánok eredetileg névtelen, őshonos nemzeti vallását jelöli. A sinto („sin”=”istenek”, „tó”=”út” ) szavak tulajdonképpen ezen ősvallás megkülönböztetésére szolgált a később – az i.sz. 6. században – megjelenő és elterjedő buddhizmussal szemben, amit Japánban bucu-dónak, „Buddha ösvényének” neveztek el. A sinto eredeti japán elnevezése: Kami no micsi, „a kamik, szellemek, istenek útja”. A szinte kizárólag Japánban elterjedt vallás, melynek fő centrumai Iszében és Izumóban találhatók, ma kb. 3 millió követőt számlál, azaz a japán lakosság 3%-a követi. Sok japán kettős, buddhizmushoz és sintoizmushoz való párhuzamos kötődése folytán a sintoisták számát gyakran sokkal nagyobb számokban határozzák meg. A sinto egészen i.sz. 552-ig államvallás volt, az ezután következő hatalmi periódusokban hol ismét egyeduralkodó, hol pedig a buddhizmussal szervesen összefonódva létezett tovább. A sintoizmusban kulcsfontosságú szerepe volt (van) a császárnak (mikádó, tenno), akinek származását i.e. 660 óta kötik az istenek világához („tennó”=”égi uralkodó”). A Meidzsi-korszakban (1867-1912) a sinto vallást egy állami rendelettel két részre osztották. Az „állami-sinto” alatt a tennó és ősei előtti állami, polgári keretek között zajló megemlékezéseket értették, míg a „szekta-sinto”-n magát a szentélyekhez kötődő egyéni vallásgyakorlást ismerték el. A II. világháború után Hirohito császár 1946. január 1-jén hivatalosan visszavonta, hogy ő lenne az élő „kami” és hogy a néppel való kapcsolata mitológiai gyökerekre lenne visszavezethető. Ma a sintoizmusnak két irányzata ismert. A „szentély-sinto” alatt az országszerte mintegy 80.000 szentélyben több mint 20.000 pap és papnő által kultivált és a hívek milliói által végzett vallás gyakorlását értik. A sintoisták mintegy 20%-át kitevő „szekta-sinto” alatt a mára igencsak önállósodott, több száz kisebb-nagyobb vallási közösséget értik.
A SINTOIZMUS ALAPTANÍTÁSA
A sintoizmus megértésében a „kami” szó kulcsfogalom, melynek jelentése leginkább mint „felsőbb lény”, „magasabbrendű lény” közelítő fogalmakkal adható leginkább vissza. Kami-jelleggel rendelkezik minden, ami vallásilag tiszteletre méltó: az ég és a föld istenségei, a szellemek, az állatok, a növények, a hegyek, a tavak, tehát minden, ami valamiképpen rendkívüli. A tennó, a császár maga is kaminak minősül (arami-kami: látható isten). A japánok, a kami-lények nagy száma miatt 8 millió kamit fogadnak el (jao-jorozu-no-kami) és az országot gyakran „sinkokunak”, a kamik országának is nevezik. A kamik között különleges jelentőségű személyek, istenségek is találhatók, melyeknek gyakran külön szentélyeket is emelnek. Ilyen Amateraszu (az égen világító) vagy Inari a rizsisten, akinek szimbolikus követe a róka, aki jelenlétével oltalmazza a rizsföldeket. Kami-Musubi a születések és keletkezések istene, Kondzsin vagy Kane-no-kami maga a fémisten, aki az emberekre szenvedést és halált zúdít. Az esőisten Taka-Okami, a hegyekben lakik és sárkány formájú. Az egykori békés Ojin császárt (270-312) mint Hacsiman hadistent tisztelik. Helyi védőistenségei egyaránt vannak falvaknak, városoknak és igazgatási körzeteknek is. Ezek szentélyeihez viszik az újszülött fiúkat 31, a lányokat 33 nappal a születésük után, hogy ott nevet kapjanak és az istenség életre szóló védelmét megkapják. Minden sinto család otthonában található egy kami-daná, egyfajta oltár, melyen általában több „mija” azaz kisebb ereklye található. Itt a család tagjai ételt és cseresznyefa ágakat („szakaki” vagy „szakiki”) mutatnak be felajánlásképpen a ház őrző kamijának. A sintoizmus legfontosabb forrásművei a Kodzsiki és a Nihongi. A Gemmjo-tennó császárnő (708-714) által megbízott tudós, Óno-Jaszumaru gyűjti össze Japán régi hagyományait és adja ki 712-ben a Kodzsikit, „A régi idők krónikája” címmel. A mű az ország történetét az istenek korszakától Szuikó császárnő haláláig (i.sz. 628-ig) beszéli el. Nem sokkal később, Toneri herceg (676-735) tárja a nyilvánosság elé az általa és több tudós által írt Nihongit (Japán évkönyvei), mely szintén mitologikus elemekkel átszőtt történeti jellegű mű. A számos további fontos mű közül a 927-ben megjelent Engisiki című szertartáskönyv érdemel még külön említést.